Ahogy elhaladtam a konyha mellett, láttam, hogy minden elő van készítve a főzőcskéhez, de a méregmester nem volt sehol. Úgyhogy belopakodtam, és a pulton heverő avokádókupacból kiraktam egy nagy smileyt. Sajnos amikor visszaért és nekiállt a palacsintasütésnek, azonnal rájött, hogy én voltam. Na sebaj. Megbeszéltük a Hálaadás-napi tortámat, amit áfonyalekváros-csokisnak terveztem, és bár a máz gondolata megfutamított, így maradtam a rászitált kakaópornál, de a díszítésnél sokat dolgoztam a csoki-magyallal. A bogyók egész vörösáfonyaszemek voltak, a csokilevelek pedig a következőképp készültek: magyallevelek egyik felét (a visszáját) olvadt csokiba mártottuk, majd a csokitlan felükkel lefelé tálcára sorakoztattuk őket. Hűtőbe toltuk, és amikor a csoki megdermedt, lehúztuk róla a levelet. Egyszerűen hangzik, nem? (Egy régi karácsonyi Burdában láttam Sacher-tortát így díszíteni, csak ott áfonya helyett arany cukorgyöngy volt a bogyója.) Nos, lehet, hogy úgy hangzik, de a filmvékony csoki egyrészt törik, másrészt villámgyorsan megolvad a kézmelegtől. Huszonegy levélből hét sikerült összesen.
Egyébként roppant vicces volt, hogy a mester morgott egy kicsit a béna palacsintasütőre, amiért nem lehet vele a levegőbe hajigálni a tésztát, mire B kedvesen kivette a kezéből, és elegánsan megfordította. Feldobva, persze. B lassan mindenkit túlragyog a konyhaművészetben; a Hálaadásra készített fantasztikus madártejével például lazán kenterbe verte a csokitortámat. (Tudja valaki, mi az a kenter?)